Úgy a legcsodásabb inspirálni valakit, hogy nem is ez a cél
Furcsán hangzik egy terapeuta szájából, igaz?
A magyarázat mégis kézenfekvő: amint segíteni akarna, máris merev szerepekbe kényszerítené a másikat. Ő lenne a mindentudó doktor, a vele szemben ülő ember pedig a beteg, akit „meg kell javítani”. Ez a dogma megöli az egyenrangúságot. Márpedig a valódi cél nem a gyógyítás, hanem a kapcsolat elmélyülése. Hogy a másik újra merjen bízni, hinni, szeretni. Ha eközben a másik mégis jobban érzi magát? Az András szerint pusztán véletlen.
Mélyen rezonálok ezzel a hozzáállással. Nemrég a saját bőrömön tapasztaltam meg egy új barátommal, Nórival.
Nóri a szegedi egyetem gazdasági képzésén tanul. Én kíméletlenül kritikus vagyok a magyar oktatással: elavultnak tartom, egy rossz színjátéknak. Nem kapsz gyakorlati eszközöket egy vállalkozás felépítéséhez, szóba sem kerül a mesterséges intelligencia gyakorlati haszna, nem tanulsz meg tárgyalni, prezentálni vagy befektetőt keresni, a digitális marketingről pedig fogalmuk sincs. Ellenben felesleges képleteket, poros elméleteket és bürokratikus dogmákat nyomnak le a torkodon.
A képzések túlnyomó része pontosan ilyen. Ha nem sebésznek vagy jogásznak készülsz, szinte teljesen haszontalan. A szülők mégis foggal-körömmel ragaszkodnak a régi mantrához:
„Ha nincs diplomád, semmit sem érsz.”
Egy sörözés közben, egy teljesen átlagos estén erről beszélgettem Nórival. Nem akartam meggyőzni. Nem akartam, hogy bármit máshogy csináljon. Csak őszintén elmondtam a véleményemet.
És meséltem arról is, én hogyan dolgozom. Hogy miként sajátítok el készségeket az interneten tízszer gyorsabban, mint ahogy azt bármilyen egyetem valaha lehetővé tenné. Megmutattam neki a konverzió-optimalizálás (CRO) alapjait, hogy miként készítek weboldalakat AI segítségével, és hogyan építek fel egy visszautasíthatatlan ajánlatot az ügyfeleknek.
Nóri szeme felcsillant. Rákapott az ízére. Egyetlen hét leforgása alatt két céggel is megegyezett: elkészíti a weboldalukat cserébe azért, hogy kitehesse őket a portfóliójába.
De az igazi meglepetés csak ezután jött.
A legutóbbi találkozónkon elmesélte, hogy átgondolta az életét, és radikális döntést hozott: passziváltatta az egyetemet. Minden energiáját arra fordítja, hogy megvalósítsa a valódi álmát: repülőgép-pilóta lesz.
Kész tervvel állt elém, és azonnal bele is vág a megvalósításba. Nem ábrándozik. Lépéseket tesz, itt és most. Amikor pedig hozzátette, hogy ezt a felismerést a velem való beszélgetéseknek köszöni, torkomon akadt a szó.
Erre számítottam a legkevésbé. Nem akartam pilótát nevelni belőle. Nem akartam megmondani, mit kezdjen az életével.
Pontosan erről beszélt Feldmár.